9. fejezet

Ez nem normális

Reggel borzasztóan keltem, és akkor még nem mondtam vele semmit. Lassan vettem az utamba eső akadályokat, mint például egy elhagyott plüssmaci (csak tudnám, mit keres az ott?), pár száz fok lépcső majd az ajtófélfa is nekem jött. Senki nem volt a konyhában, csak ültem ott magamnak, az üres helyiségben. Lefelé csukódó szemhéjaim alól azért még éppen rápillantottam az órára. „Ha be akarok érni, jó lenne elindulni…” – gondoltam, nagy sóhajtások közepette.

Jó oké, bevallom: éjjel 3-ig nem aludtam. Hogy is aludhattam volna!? Mindegy, suliba úgy is be kell menni.

Vagy nem… tényleg, hát, ha egyszer minden az ellen van, hogy elmenjek, akkor nem erőlködöm. Ki vagyok én, hogy a természettel szembe szálljak?

Hajnali 9 óra. Döglődés a park egyik padján. Lehet, hogy mégis be kellene menni, unatkozom. Vajon mit csinálhat Tom?

Még mindig hajnal, de már 9 óra 35 perc. Mindjárt kicsöngetnek, és majd szünetben bemegyek a suliba. Addig itt szobrozok a bejáratnál, mert persze a portásunk olyan nagy fej, hogy senki nem merészelhet vele ujjat húzni. „Áhh, végre csengettek” – fújtattam egyet, és az osztályunk felé vettem az irányt.

-         Helo, Bill – adtam neki két puszit – A többiek?

-         Hát, kire gondolsz pontosan? – huncutkodott velem, mostanában szokásává vált.

-         Például Tomra – fontam össze a karjaimat – Te tudsz róla, hogy a bátyád Justinékkal lóg? – emeltem fel a hangom.

-         Én… - hebegett, de amilyen mázlista megjelent Joel és Andreas.

-         Csáó – köszöntek – Rosszkor jöttünk? – látták meg a vérvörös fejemet.

-         Nem – pillantott rájuk hálásan Bill.

-         Szóval tudsz róla. Na idefigyelj! Még ma beszélni fogsz Tommal, ha nem, majd megtudod, hogy mikre nem vagyok képes!

-         Samanta, ez így nem megy… - próbálkozott Bill.

-         Nem, Bill! Ha valami baja lesz Tomnak, az a te hibád is! Nem másé! Te vagy az ikertestvére, te vagy az egyetlen, aki hatni bírna arra az idiótára! – üvöltöztem.

Azonban elállt a szavam. Megláttam a veszekedésünk tárgyát, a suli legnagyobb ribancával: Cloéval. Összefonták egymás kezét, néha-néha puszit nyomtak egymás szájára, Cloé meg a seggét rázta, a szokásaihoz hűen.

-         Ez meg mit jelentsen? Erről is tudsz? Mi? – hadonásztam lelkesen az ifjú pár felé – Bill ne tedd a hülyét!

-         Én, Sam, figyelj… - még mindig dadogott.

-         Az Istenit Bill, én vagyok vak, vagy mindenki más körülöttem!? – most már a többiek felé is fordultam – Ezt ti hagyjátok? Ennyi? – fújtam ki utolsó kis leheletem, majd elfutottam.

Mégis buta ötlet volt ma egyáltalán felkelni is. Visszabattyogtam a szeretett padomhoz és ott töltöttem az időmet. Már majdnem 3 óra volt, mikor eszembe jutott, hogy a Devilish-nek ma 4-kor próbája van. Nagyszerű…

Hazafelé tartva újra hallottam azokat a fura kacajokat. Nagy ívben kerültem azt a helyet. Tudom, hogy nem állnám meg anélkül, hogy Tomot el ne ráncigáljam onnan.