Egy fényképet tartó lány, Lily, utolsó napló-feljegyzése barátjához, miután szerelme egy igen hosszú turnéra (!) elutazott.

Szinte még el sem mentél, de én már úgy érzem, nem bírom nélküled. Tudom, ez a kötelességed. De akkor is! Én mindenemet odaadom, te pedig, mint derült égből villámcsapás, bejelented hogy egy három hónapos turnéra kell menned. Másnap reggel persze már a repülőtéren búcsúzkodtunk, lehet, utoljára, lehet, nem. Nem tudtál semmit sem mondani. Hittem neked, hogy turnéra mész, de mégis megingott a bizalmam, amikor pár napra rá, egy ismeretlen nővel csókolóztál a címlapon. A lelkem üvöltött, mert legbelül mégis tudtam: ez az igazság, szívem próbált vitatkozni… nem sok eséllyel. Darabokra hullottam, a nem várt telefonod csak rontott a helyzeten: nem tudtam, kinek higgyek. Világos lett volna, hogy neked, mégis, valahol legbelül tudtam… tudtam, hogy hazug volt a sok szép szó, amit mondtál, hogy hazug volt minden érintés és csók. Leírni is nehezemre esik. Nem, nem hiszem el, te nem ilyen vagy!

Valami mardossa a torkomat, a szemem kiszáradt és lüktet. A lelkemben egy tőrt forgatnak. Mégsem sírok. Nem, nem kapod meg ezt az örömet! Azon gondolkodom, mit csinálhatsz. Talán épp a színpadon vagytok. Vagy máshol.

Teljesen mindegy hol vagy, és mit csinálsz: nekem csak te kellesz, most! Hallod? Gyere, kérlek… Megöl ez a várakozás, a bizonytalanság.

Remélem, egyszer még újra látlak, csak egyszer. Remélem, boldog leszel és ugyanilyen sikeres.

Hiányzol, szeretlek.

A lány már csak reménykedhet, hogyha fent újra találkozik a fiúval, akinek életét adta, elmondhatja neki: Hiányoztál!