12. fejezet

Váratlan

Nagy sötétség. Egy erős fény csík. Te jó ég mi ez? Nyugalom, semmi, ami nagyon borzasztó, csak próbálom kinyitni a szemem. Hétvégén nehezebb.

Na, sikerült – gondoltam, a plafont bámulva. Felültem az ágyamban, és mint akit leöntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel, úgy állt meg bennem a szívem.

-         Mi a jó francot keresel itt? – kérdeztem felháborodva.

-         Felébresztettelek? – nézett tovább ki az ablakomon, a párkányon ülve.

-         Hát, éppenséggel nem te… de mit csinálsz te itt? Mi? – próbáltam felfogni, hogy itt van a szobámban.

Még mindig nem nézett rám, de láttam a vigyort a képén. Aztán végig néztem magamon és azt a megállapítást tettem, hogy egy óriási méretű pólón kívül nem igazán van több rajtam.

-         Én most felöltözök, utána pedig elmagyarázod nekem, hogy mit akarsz! – hagytam ott a srácot, nem túl nyugodt szívvel.

Kivettem pár ruhadarabot a szekrényemből és a fürdőm felé vettem az irányt, természetesen kitettem a ’Ne zavarj!’ táblácskámat, a biztonság kedvéért.

Mikor végeztem még mindig ott ült, ugyanabban a testhelyzetben.

-         Akkor kezdheted! – álltam meg tőle 3 méterre az óvatosság kedvéért.

-         Hol is kezdjem… - látszott rajta, hogy mindenegyes szavát megfontolja.

-         Például az elején! – kezdtem egy kicsit izgatott lenni.

-         Nyugi van… - mondta félelmetesen nyugodtan.

Én csak álltam és a srác nyugodtsága megrémisztett és dühített egyszerre.

Felállt. Felém közeledett, lassú, elhúzott léptekkel.

-         Ha nem akarsz magadnak rosszat, akkor ne keveredj közénk. Világosan fogalmaztam?

-         Világosan, de a franc sem akar közétek keveredni! – löktem távolabb.

-         Ide figyelj, egyszerű egyezséget ajánlok: nem nyomozol utánunk, nem követsz, mi pedig nem fogunk a szép pofidban kárt tenni. De ha nem… - elsötétült a tekintete.

-         Nekem te nem parancsolhatsz! – fenyegetőztem.

-         Gondolod? – fogta meg a hajamat és megrántotta – Addig tartsd a szád, amíg szépen mondom! – a falnak lökött.

Én csak fogtam az alaposan megritkult hajállománnyal rendelkező fejemet, és kitartóan néztem a szemébe.

-         Te nem mondod meg, hogy mit csináljak! – bátorodtam fel.

-         Nem? – mosolyodott el újra – Majd azt meglátjuk. Megkaptad a lehetőséget, de ha nem élsz vele, akkor viseld a következményeit!

Ezzel fogta magát és kiviharzott az ajtón. Dermedten álltam és próbáltam feldolgozni az eseményeket.

Fél órája döbbenten járkálok ide-oda a szobámban. Meg kell kérdeznem Clarist, hogy ő engedte-e be.

Le is mentem, megkérdezni.

-         Sajnálom, Sam, de én semmiféle srácot nem engedtem be. Szerintem csak álmodtad – hangzott a könnyű válasz, majd a bögréjével a kezében elvonult tv-t nézni.

Ez nekem nem tetszik. Steve ilyenkor még alszik. Ő sem engedhette be.  Akkor lehet, hogy belopódzott? De az ajtó mindig zárva van esténként.

Az pedig nem lehet, hogy… betört.

Vagy mégis?