19. fejezet

Mit tegyek?

Megkövült a testem és a szemeim kitágultak. A főnök meg csak röhögött, biztosan nem véletlenül nekem osztotta ki ezt a feladatot.

-         Mit mondasz, kicsoda? – kérdeztem hebegve.

-         Tom Kaulitz. Ismered? – tette a tudatlant.

-         Mintha nem tudnád te… - a számhoz kaptam a kezem, neki nem lehet rosszat szólni.

-         Samanta, Samanta. Nagyon naiv kislány vagy még. De nekem épp ez tetszik benned. Olyan kis ártatlan vagy – jött újra közelebb.

-         Ártatlan az újszülött csecsemő, nem én. A feladatot pedig bízza csak rám – értetlenül álltam a helyzet előtt, de majd csak lesz valami.

-         Ejnye, Samanta, képes lennél egy igaz barátot szétverni? – nézett rám az a gazfickó, undorító, diadalittas vigyorral a képén.

-         Ha kell, akkor igen. Ha jól tudom ebbe a szektába tartozom, nem a Jóbarátokhoz – jelentettem ki dühösen, mint aki várt valamit.

-         Na, oké, okos kiscsaj, büszke vagyok rád. A munka és a magánélet teljesen különböző dolog. Te pedig jól el tudod választani a kettőt – a falhoz szorított két kezével támaszkodva, én pedig undorral az arcomon próbáltam állni a tekintetét.

-         Ha tudná főnök mennyi mindenre vagyok még képes ezen kívül – szinte mérget köptem a szememből, ha tehettem volna ott azonnal leszúrom.

De nem ezt nem lehet. Fogtam magam, kibújtam a karja alatt és elindultam.

-         Samanta! – kiabált utánam.

-         Hm – hátrafordultam kérdőn.

-         2 napod van rá – mutatta az ujjával, majd mikor visszafordultam újra utánam kiabálta: kettő!

Te jó ég! Most mi a jó francot csináljak? Végig sétáltam egy parkon. Próbáltam rájönni melyik lenne a leghelyesebb út. Leléceljek? Nem, hiszen úgy is megtalálnának. Hajtsam végre a feladatot? Nem én ahhoz képtelen lennék.

Valahol a kettő között kell lennie a megoldásnak.

Elgondolkodtam, milyen régen jártam kint a temetőben. Igaz, nincs ott senkim, legalábbis remélem. De mindig is szerettem a temetőben sétálni, olyan furcsa, bolyongó érzés jár át ilyenkor. Mintha a holtak lelkei velem lennének. Valószínűleg így is van. Leültem egy sírkőre, és szinte azonnal éreztem, hogy lüktet a szemem, ég a testem és zakatol a szívem.

-         Nem Samanta, nem szabad mindig, mindenért sírni. Rosszabb vagy, mint egy kisgyerek, állandóan csak bőgsz – mondtam magamnak, hátha jobb lesz… de nem.

Az arcomon éreztem a forró könnyeimet. Peregtek lefelé, mint amikor télen hullanak a hópelyhek. Sötét volt, és fáztam, de nem bírtam felállni, nem volt hozzá erőm. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni.

Az órámra pillantva láttam, hogy már jó fél órája itt ücsörgök és a semmittevésemben csak sírok. Ezt a gyönyörű pillanatot viszont motorok hangja rázta fel, olyan volt, mintha az álomvilágból, visszatértem volna a rideg valóságba.

Felpattantam a sírkőről, amint meghallottam, hogy azok a motorok bejöttek a temetőbe.

„Te szent isten” – gondoltam, majd elbújtam egy nagyobb emlékkő mögött és reménykedtem.

Jönnek, hallom, érzem. Remeg a föld. Nem. Megálltak. Nem mertem levegőt venni, ők képesek arra is, hogy meghallják. Nekem annyi, kész. Viszlát srácok, meg mindenki.

Mi? Mi ez? Elmennek? Beindultak a motorok, és gázt adtak. Mégis szerencsém lett. De legalább eszembe jutott valami, vagy valaki. Előkaptam a telefonom és kikerestem a számát. Majd megnyomtam a zöld gombot. Tárcsázott…