20. fejezet

Dugjuk össze a fejünket

-         Azonnal találkoznunk kell! – mondtam idegesen a telefonba.

-         Neked is szia Sam – mondta egy álmos hang – Tudod te hány óra van?

-         Igen, de már épp elégszer megszokhattad már az éjjeli túrákat – mondtam gúnyosan.

-         Jól van, na – szinte nyüszítette, de egy sóhaj kíséretével beadta a derekát.

-         Akkor gyere a temetőbe, de vigyázz magadra, mindenhol motorosok vannak!

-         Miért pont oda? Nem tudtál volna találni egy édes kis parkot!? – hisztizett.

-         Hej, én nem vagyok neked elég édes? – vettem lazábbra.

-         Hát… - ezzel pedig letette.

„Hol a francba vagy már Jess?” – gondoltam. Idegesen fel-alá járkáltam és próbáltam kiötleni valami jót. Viszont Jess már lassan fél órája jön. Halk lépteket hallottam. „Ez biztos ő!” – örültem. Nehogy megerőltesse magát, én is elkezdtem felé menni. Már a karomat is ölelésre tártam, amikor rákellett döbbennem, hogy nem éppen Jess járkál arra.

-         Tom? – meglepődve megálltam és a karomat hirtelen magam mellé csaptam.

-         Azt hiszem így hívnak. Olyan régen láttalak, Samanta! – tett egy lépést előre, de én ugyanígy hátra.

-         Te mit keresel itt?

-         Csak neked lehet éjszaka – végignézett rajtam, majd folytatta – sétálni?

Párszor levegőt vettem, hogy belekezdjek valami frappáns szövegbe, de valahogy elakadt a szavam.

-         Na mi az, Sam, talán már szóba se lehet állni velem? – megvetően pillantott rám, mire én elszégyellve lesütöttem a szemem.

-         Nem, Tom… azaz de, szóval – összevissza makogtam.

-         Valami baj van? – az arca aggódást tükrözött, bár az igaz, hogy egy kicsit csapzott voltam.

-         Nem Tom, köszönöm. Azaz – majdnem elmondtam neki a küldetésem, de ez nem lett volna helyes.

-         Oh, el ne felejtsem, Billnek nagyon hiányzol, nagyon gyorsan leléptél.

-         És – a kíváncsiságom sajnos határtalan – neked nem? – amint ezt kimondtam egy puha kéz nehezedett a vállamra – Oh, Jess…

-         Igen, bocs, elég sok dolgom volt még – mondta az imént érkezett.

-         Öhöm, azt hiszem, most húzok, nem akarok zavarni – mondta Tom szomorúan majd úgy ment el mellettem, hogy a vállunk összeérjen.

-         Tom! Nem, ez nem az… - mondtam már a sötétbe, hiába.

-         Sam? – ébresztett fel Jess az álmodozásomból.

-         Ja, öh, semmi – fordultam hátra – Segítened kellene.

-         Gondoltam, de előbb mondd el – ültetett le az egyik sírkő mellé.

-         A főnök – nyeltem egyet – Egy srácot kell elvernem, de az a srác, amit ő pontosan tud, a barátom. Sőt több mint egy barát. Most mit csináljak? – hadartam el neki egy szuszra.

-         Huh, Sam, nyugi. Szóval azt mondta, hogy verd el a gyereket, csak hogy az a barátod.

-         Pontosan.

-         Nem könnyű helyzet, de megpróbálok valamit kitalálni – veregette meg a hátam.

-         Köszönöm – ölelgettem meg.

-         Majd akkor köszönd, ha megoldottuk, – mosolygott- viszont tűzni kéne lassan.

-         Igen, igazad van – felálltam és leporoltam a gatyám.

El kell, hogy áruljam nem igazán figyeltem Jessre, egyfolytában Tomra gondoltam. Felkavart ez a találkozás, és most már félek is. Megtudta, hogy élek, legalábbis nem mentem ki külföldre. Keresni fog.