Adj értelmet a szavaknak!

Ülök a könyvtárban és olvasok. Mit is kezdhetne az ember egy könyvtárban? A könyvtár legelrejtettebb zugába húzódtam, egy ütött-kopott asztalhoz ülve. A festék már pattogott le az asztal felszínéről. Elég megviselt volt. Mindegy, a lényeg, hogy ide senki sem jött. Ez volt a kedvenc helyem. Lapoztam egyet. Igazából nem is figyeltem mit olvasok, gondolkodtam, egy srácon, akivel már több éve barátok vagyunk. De tényleg csak barátok! Mégis az elmúlt pár hónapban furcsán kezdett el viselkedni, de csak velem… Nem tudom biztosan, hogy mit akar, de egy csokor virág ’ csak úgy ’ elég szembe ötlő. Nos, nagyon jó barátom lett, a sok év összecsiszolt minket, mintha kabát meg a foltja lennénk. Nem is értem mi ez az őrület most nála, sőt, még a többi barátunk is, tudhat valamit, nagyon hallgatagok és csak nevetnek. De szerintem akkor sem érez többet, mint én iránta. Bár én sem tudom pontosan mit érzek a fiú iránt, mégis tudom, hogy nem érez többet szimpla barátságnál. Azt vettem észre, hogy a kezemben tartott könyvnek nincs több lapja. Kicsit sokat gondolkodtam, megint. Mindig mindent túl agyalok. Na mindegy, nézek egy másik könyvet. Hát ha az képes lesz lekötni a figyelmem. Felálltam és a regény-könyvek felé vettem az irányt. Egészen sok könyvet olvastam, ez szinte az egyetlen olyan részleg ahol akad még pár kiolvasatlan példány. Hát igen, elég megszokott látvány voltam az épületben, ha valaki nem talált, biztosan itt voltam. Rajtam kívül viszont, nem volt rendszeres látogató, néha még úgy is éreztem, hogy csak miattam van fenntartva az intézmény. Szóval, éppen két könyv között vacillálok: A szép emlékek vagy a Tizedik telefon nevű regényt válasszam? Végérvényesen teljesen mindegy, mivel így is, úgy is elolvasom mind a kettőt. Levettem a Tizedik telefon címűt, és lassan, a tartalomjegyzéket olvasva mentem vissza a búvóhelyemre. Épp, hogy már csak egy szekrény mögül léptem ki, látni lehetett az asztalomat. Viszont ott egy ismerős állt. A jegyzeteimet olvasta, amiket olvasás közben készítek, hogy ha esetleg vész esetén nem lenne időm újra elolvasni egy adott könyvet, csak át kelljen futnom a jegyzeteimet. A lényeg, hogy ott állt valaki. Megtorpantam hirtelen, majd’ leejtve a könyvemet. Mit keres ő itt?

-         Szia! – léptem mellé.

-         Á, szia Hercegnőm – mondta, a becenevemen nem csodálkoztam, eszméletlen idők óta így hív.

-         Hát te? – mosolyogtam rá, miközben leültem és neki is intettem, hogy tegye le magát a szembe lévő székre.

-         Csak téged kerestelek. Remélem nem baj, hogy beleolvastam – mutatott az irataimra.

-         Á, dehogy, neked elnézem – mosolyogtam kajánul.

-         Akkor oké.

Felcsaptam a könyvet valahol, és olvasni kezdtem. Feltűnt neki, hogy zavarban vagyok, és még csak azt sem tudom, hogy mit olvasok, ezen mosolygott egyet és megtámasztotta a fejét.

-         Mi az? – kérdeztem zavartan, felemelve a tekintetem a nagyon érdekes olvasmányról.

-         Semmi – hangzott az egy értetű válasz.

-         Oh, majd elfelejtettem, miért is kerestél? – csuktam be a kötetet, és félre raktam.

-         Áh, semmiség – legyintett.

-         És mi az a semmiség? – kacsintottam rá nevető arccal.

-         Azért jöttem, hogy… játszunk – egyenesedett fel a fiú.

-         Tessék? Hogy… játszunk!? – értetlenkedtem – És mit?

-         Én mondok egy betűt, te pedig azzal mondasz egy szót.

-         Mi értelme ennek?

-         Ezek csak szavak – dőlt hátra a szék támlájára – Az értelmet te adod hozzájuk!

Meglepetten néztem a sokat gondolt srácra. Hogy érti ezt? A sorok között kellene olvasnom?

-         Kezdem! – jelentette ki a fiú.

Meg sem várva a válaszom, kezdte a játékot:

-         A, mint?

-         Akadály? – kérdeztem vissza.

-         Akarat.

-         Ennek így mi értelme? – húztam fel a szemöldököm, de ő csak folytatta.

-         B, mint?

-         Barna.

-         Bizalom. Bizalom…

Bizalom, bizalom… Miért pont a bizalom? Annyi szó létezik, ami b betűvel kezdődik. Várjunk csak! Sorok között olvasás.

-         C, mint? – kérdezte újból, látta rajtam, hogy össze vagyok zavarodva, de ő folytatta.

-         Cica.

-         Cirkusz.

Cirkusz? Hát ez meg…

-         D, mint? – kínzott tovább.

-         Dal.

-         Dacos.

-         Nem is – visítottam fel, de zavaromban gyorsan az ajkamba haraptam.

-         E, mint? – mintha élvezné, hogy majd meg őrülök, hogy nem tudom mi ez az egész.

-         Első.

-         Esküvő. Egyszer, esetleg.

-         Oké, elég lesz – pattantam fel a helyemről.

Mint utóbb kiderült, ez rossz ötlet volt, a srác is felállt és elállta az egyetlen kijáratot. A falhoz szorított a közelsége.

-         F, mint?

-         Fájdalom – suttogtam halkan, a padlót bámulva.

-         Félénk.

-         Na! Oké, Bill elég lesz. Nekem lassan mennem kell – éreztem, hogy több van a szavai mögött, mint gondolnám – Kérlek, hagyjuk a játszadozást.

-         Csak nem zavarban vagy? – mosolyodott el a fiú.

-         Ne vigyorogj már!

-         G, mint?

-         Gonosz.

-         Gondoltam – mondta mosolyogva.

-         Akkor minek kérdezted? – húztam fel a szemöldököm.

-         H, mint? – égetett a szemével, éreztem, hogy engem bámul.

-         Hotel.

-         Hm… - nevetett fel – Hűség és Hiány, Hercegnőm.

-         Ha végig vettük az ábécét, mehetek? – néztem rá, könyörgően.

-         I, mint? – kaptam válaszul.

-         Ideje lenne mennem – emeltem fel a tekintetem rá.

-         Időm, mint a tenger – meredt komolyan a szemembe – J, mint?

-         Játékos.

-         Jóindulatú, jó fej, jókedvű, jó képű… Jóval bájosabb, mint bárki más.

-         Javíthatatlan.

-         Tudja – nevetett.

Ösztönösen hátráltam volna, de mögöttem már csak a fal volt.

-         K, mint? – égetett a szemével tovább.

-         Közhely – mosolyogtam.

-         Kötődés, kísértés… kell.

Hosszú csönd állt közénk. Kínos volt. Elvesztünk egymás szemében, és lassan értem, hogy mit is akar Bill.

-         L, mint? – törte meg a csendet.

-         Leselkedő.

-         Lebukott – hangzott a válasz, de ezt nem tudom, mire véljem.

-         M, mint?

-         Mérges!

-         Miért? – sátánian mosolygott.

-         Mert utálja, ha zavarba hozzák! – rájöttem, hogy hülye vagyok, azonnal elharaptam a nyelvem.

-         Zavarba hoztalak? – csillant fel a szeme.

-         Hol tartottunk? – kérdeztem vissza.

-         N, mint?

-         Nagyképű – vágtam az arcába, amit pár centi választott el az enyémtől.

-         Nőies. O, mint?

-         Okoskodó.

-         Okos – tükröződött szemében az én szemem.

-         P, mint?

-         Pimasz – vágtam rá azonnal.

-         Pillanat.

-         Jajj, Bill… - nyugtalanít a közelsége.

-         Nyugi, mindjárt vége. R, mint?

-         Rabló.

A fiú nem válaszolt. Csak egyre jobban simult hozzám, leheletét éreztem az arcomon.  A szememet gyorsan a padlónak szegeztem. Éreztem, hogy büszke magára, hogy zavarba hozhat. Viszont most összeszedtem magam és a szemébe néztem. A barna szempár elnyelt engem. Nagyot nyeltem és ezt motyogtam:

-         S, mint?

-         T, mint? – kérdezett vissza.

-         Hé…

-         T, mint?

-         Terhes… - mondtam bizonytalanul.

-         Ebben egyetértünk.

Nos, az lehet, csak szerintem nem úgy értettük mindketten, mint kellene. Ehhez Két ember kell…

-         Mindjárt vége – nyugtattam magam, de csak megkönnyebbülésnek lehetett hallani. A fiú bólintott.

-         V, mint? – kérdezte lassan.

Megborzongtam, nem tudtam levenni a tekintetem Bill szeméről. Ez a játék sok korlátot döntött le és sok kérdést válaszolt meg.

-         Vágy – suttogtam, alig hallhatóan.

-         Várok rád… végtelen idők óta – mondta, de többet nem kellett. Lassan átfontam a karom a nyakán és bátortalanul megcsókoltam.

Bill óvatosan átkarolta a derekamat és azonnal visszacsókolt.

-         Kihagytuk az S-t – figyelmeztettem Billt, mikor már a zárt könyvtár előtt ültünk.

-         Igazad van – kulcsolta össze a kezünket – S, mint?

-         Szétszórt.