Az élet fájdalmai…

A világ már, rég összeomlott és nem értem mit keresek én itt. A szüleim elváltak, én pedig egyedül maradtam, mint az ujjam. Teljesen magamba fordultam amióta elváltak. Valahogy nem is értem mi ez az egész, csak írok, mást nem tehetek. Sosem voltak barátaim, aztán msn-en megismerkedtem 3 lánnyal, akikhez mai napig ragaszkodom. De ez kevés, hogy itt tartson. Mind a hárman a lehető legmesszebb laknak tőlem, és… és ez így nem mehet tovább. Egyik este sétára indultam, egy híd kellős közepén álltam meg. Eljátszottam a gondolattal, hogy kinek hiányoznék…

-         Istenem, miért… miért nincs egy normális életem? – kérdeztem magamtól, majd én sem értem hogyan, de már a korláton állva néztem a folyó sodrását.

-         Ööö bocsi, lehet, hogy nem kellene beleszólnom, de miért akarsz innen leugrani? – kérdezte a hátam mögött egy fiú hangja.

-         Hát tudod, nekem itt nincs semmi keresni valóm – válaszoltam közönyösen.

-         Tudod mit? Van egy jó ötletem, eljössz velem sétálni? – nézett rám a fiú reménykedően.

-         Hát, nem is tudom. Végülis sok veszteni valóm nincsen – mondtam majd le akartam ugrani a korlátról, de megcsúszott a lábam.

Láttam a folyó mélységes medrét, ami mindent elnyel. De a fiú elkapta a kezemet.

-         Gyere – majd felhúzott és magához ölelt, hogy éreztesse, hogy nincsen semmi baj.

-         Köszönöm – a nagy ijedségemben csak ennyit tudtam mondani.

-         Akkor azt hiszem, mehetünk is – mondta egy angyali mosoly kíséretében – Egyébként Tomnak hívnak – nyújtott kezet.

-         Timy – mondtam mosolyogva, és viszonoztam a kéznyújtást.

-         Kérsz forró csokit? – húzta vigyorra a száját.

-         Hát… oké – egyeztem bele halkan.

Majd egy elhagyatottnak tűnő lakókocsihoz mentünk, ahol egy kedves öreg bácsi kiszolgált minket.

-         Timy, mond, mitől nem bírod? Rossz látni, ahogy csak bámulsz magad elé… Miért zárkóztál el ennyire?

-         Tudod, Tom, a szüleim elváltak, itt kezdtem rájönni, hogy semmiféle célom nincsen az életemben, csak kallódok a világban. Senkim sincsen, egyedül vagyok.

-         Arról, hogy nincsen életcélod csak te tehetsz egyedül! Az élet minden pillanatát ki kell élvezni, nem pedig azon gondolkodni, hogy mi lesz holnap! – dorgált meg Tom.

-         De ha egyszer senki sem segít! Egyszerűen egyedül ülök minden egyes nap, nem beszélek senkivel és…

-         Ha gondolod, én átmehetek hozzád, akár naponta is – vetette fel az ötletet Tom.

-         Biztosan van jobb dolgod is – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

-         Szívesen tenném, eléggé megkedveltelek.

-         Én is téged, de én előre szóltam – fenyegettem meg játékosan Tomot.

-         Végre mosolyogsz, így sokkal szebb vagy.

-         Na, még egy forró csoki? – kacsintottam rá.

-         Jó ötlet.

Majd a lakókocsiig versenyt futva értünk oda. A bácsi adott nekünk még két italt, majd megint tovább álltunk.

-         Na, most hova menjünk? – kérdezte két kortyolás között Tom.

-         Menjünk le a folyópartra, olyan szép este – mondtam.

-         Biztos vagy benne? – húzta fel a szemöldökét.

-         Igen, nem akarok öngyilkos lenni, és amúgy is arra a kisebbre gondoltam.

-         Hát oké.

Amikor odaértünk én a víztükröt néztem. Tom pedig hozta a formáját, meglökött, de csak annyira, hogy bele ne essek.

-         De lökött vagy, halálra ijesztettél! – fordultam meg.

-         Az volt a célom – mondta vigyorogva, de megcsúszott a lába.

Tomnak jók a reflexei, ezt onnan tudom, hogy egyből nyúlt a kezével valamibe, amibe bele tudott kapaszkodni. Nos ez a valami én voltam most. Mindketten az egy normális ember magasságának kétszeresével megfelelő mélységű folyóban landoltunk.

-         Jól vagy? Tudsz úszni? – kérdezte Tom.

-         Persze, tudok – kiabáltam, mert egy kicsit arrébb sodort a víz.

Tom előbb kiért a partra, ezért segített nekem.

-         Jól vagy? Annyira sajnálom, nem akartam – nevette közben el magát, amint meglátta, hogy én is mosolygok.

-         Hideg lett az idő.

-         Egy kis holdfényes napozás, hölgyem? – viccelődött Tom.

-         Köszi, azt hiszem, ezt most kihagyom – mondtam dideregve.

-         Na gyere, hazakísérlek, nehogy megfázz nekem.

Majd amikor a házunk elé értünk:

-         Holnap találkozunk? – kérdezte.

-         Persze.

-         Mikor kelsz fel?

-         Olyan 8 körül.

-         Oké, akkor fél 9-kor itt leszek, majd valahogy kirugdosom magam az ágyból – vigyorgott.

-         Jól van, szia – majd adtam neki egy puszit.

Másnap reggel:

-         M… Tom, már fél 9 lenne? – könyököltem fel az ágyban, és próbáltam úgy tenni, mint aki nem aludt mélyen.

-         Nem – vigyorgott – hanem 9.

-         Mi van? Te jó ég nagyon sajnálom – néztem rá a fiúra.

-         Semmi gond, na, mit csináljunk?

-         Aludjunk – mondtam álmosan, és visszadőltem a párnámra.

-         Oké, de akkor hagy menjek oda melléd – nevetett.

-         Nem, te a földön alszol – vigyorogtam ördögien.

-         Aha, szóval így… - mondta majd elkezdett csikizni.

-         Ne, Tom, nagyon csikis vagyok! – sikítoztam.

-         Na jó, abbahagyom, nehogy megfulladj nekem.

-         Ó, köszönöm – mondtam lihegve, majd hátradőltem.

-         Csak nem kifáradtál? – hajolt fölém Tom.

Egymás szemébe néztünk, a levegő szikrázni kezdett, minden elhomályosult. Csak ő volt és én. Tom lassan lehajolt és megcsókolt. Ennél szebb dolog nem történt még velem.

-         Szeretnék kérdezni valamit – kezdte, én pedig mámor ittasan vártam a folytatást – Járnál velem?

-         Igen… - mondtam halkan, majd egy lágy csókot adtam neki – Szeretlek.

-         Én is szeretlek téged, és azt szeretném, hogy költözz át az én lakásomba, egyedül vagyok…

-         Ez jó ötlet.

-         Tudnod kell, kicsim, hogy bármit megtennék, hogy együtt lehessünk.

-         Bármit… - suttogtam a fülébe, majd egy szenvedélyes csók csata vette kezdetét.

Már lassan két éve együtt vagyunk Tommal. Éppen takarítottam, amikor Tom bejött a nappaliba.

-         Szívem, lenne egy kérdésem – mondta, majd elém állt.

-         Igen? – kérdeztem egy törlőruhával a kezemben.

-         Hozzám jössz feleségül? – térdelt le, és egy aranyos kis kék dobozkát nyitott ki, amiben egy gyémántgyűrű díszelgett.

-         Persze – sikítottam, és a nyakába ugrottam.

-         Szeretlek – mondta, majd a gyűrűt az ujjamra húzta egy csók kíséretében.

-         Mikor legyen az esküvőnk? – kérdeztem örömtől sugárzóan.

-         Mondjuk, egy hónap múlva?

-         Az szuper lesz – ugrottam a nyakába – Nagyon szeretlek!

Egy hónap múlva, egy nagy szobában ültem, egy hófehér esküvői ruhában, két órával a szertartás előtt. De csak a ruhám volt rajtam, a sminkem és a hajam még nem volt készen.

-         Hol van a fodrász? – kérdeztem kétségbeesetten az édesanyámtól.

-         Nyugalom életem, már itt van.

Aztán megérkezett a fodrász, a sminkes után csak pár percem volt a saját esküvőm előtt.

-         Akkor azt hiszem, ideje elindulni a templomba – mondtam sietve.

Mire észbe kaptam, Tommal álltam szemben, egymás kezét fogva. A boldogságtól gyöngy-könnyek hulltak a szememből. A pap pedig elkezdte a szokásos előadást. Aztán elérkezett ez a rész:

-         Ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket, csókoljátok meg egymást!

Tom basszusgitáros egy Tokio Hotel nevű híres zenekarban, de ez mától nem nagyon izgatta, azt mondta csak velem akar lenni, és senki mással.

Újabb 2 év telt el, most értünk haza a kórházból. Tom egy törékeny újszülött kisbabát tart a kezében, a fiunkat.

-         Jaj, drágám annyira aranyos, nagyon köszönöm neked, hogy ezt a csodát adtad nekem – mondta és adott egy puszit.

-         Rád hasonlít, azért aranyos. A csoda pedig mindkettőnké – mosolyogtam.

-         A kicsi Johakim – mondta Tom, és egy puszit adott a kicsi homlokára.

-         Gyere, fektessük le – mondtam még mindig mosolyogva.

Egy hét múlva, egy borongós éjszakán valaki kinyitotta a kicsi ablakát, és bemászott rajta. Lassan oda osont a kiságyhoz és kivette belőle a kisbabát. Nem sírt. Ő barátságos személyiség. Az idegen végigsimította a kis arcocskáját, majd nemes egyszerűséggel egy kést sújtott a hátába. Én hirtelen felriadtam. Egy neszt sem hallottam, de a szemeim úgy kipattantak, mintha engem szúrtak volna le.

-         Tom… - mondtam megrémülve.

Majd, mikor láttam, hogy nem kel fel, felálltam az ágyból. Irányba vettem Johakim szobáját. Az ajtóban megálltam, nagy levegőt vettem. Benyitottam. Korom sötét volt, nem szokta meg a szemem a sötétet, mert az előszobában fel kapcsoltam a villanyt. Ahogy lépegettem, tapogatózva, valami nedveset éreztem a lábam alatt. Azonnal visszafordultam a villanykapcsoló irányába. Felkapcsoltam, majd teljesen elfehéredett arccal sikoltozni kezdtem. Johakim, egy nagy vértócsa közepén feküdt, egy késsel a hátában.

-         T…om… - bőgtem.

-         Tessék…? – jött ki a szobánkból a szemét törölgetve.

-         Én ezt nem hiszem el, mond azt, hogy ez csak egy rossz álom, Tom – sírtam.

Tom amint meglátta, kiráncigált a szobából. Nem hittem a szememnek: Tom az elsápadáson kívül semmi más jelet nem mutatott, csak tárcsázta a mentők és a rendőrök számát. Ő erős, de nekem nem kellene példát mutatnia! A fiunkat vesztettük el, nem egy megfizethető dolgot!

A mentőkocsiban, már nem tűnt olyan erősnek. Megtört, úgy, mint én. Tudtuk, hogy a mentő is felesleges. Tom a kezemet szorongatta, és a könnyeit nyeldeste. Az én szemem vörösen izzott a sok sírástól. Miért pont velünk?

A kórházban Tom ölében vártam a végzetünket. Mikor mondják már meg, hogy nincs többé Johakim? Mikor?

-         Tom, ugye nem lesz baja, ugye nem? – próbálkoztam az utolsó reménysugárral.

Tom válaszképpen, csak szorosan magához ölelt. Éreztem a szíve heves lüktetését, és tudtam, hogy a szíve, belül, szilánkok darabjaiban vérzik.

-         Önök Johakim Kaulitz-Trümper szülei? – jött ki egy zöld ruhás férfi a műtőből.

-         Igen, mi vagyunk azok – mondtuk egyszerre Tommal, és felálltunk idegességünkben.

-         Tudják ez nekem nagyon nehéz. Johakim nagyon kicsi, és törékeny volt. Nem lehetett megmenteni, nagyon sajnálom – mondta az orvos, megveregetve Tom hátát.

Mi csak álltunk, és döbbenten lestünk magunk elé, majd egymásra.

-         Ez nem lehet… - suttogtam elcsukló hangon.

Tom megszorította a kezemet, és rám nézett. Egy kövér könnycsepp ült a szeme sarkában, ami még nem mert végig csordulni az arcán. Még nem…

Lassan, a Johakimtől elválasztó csapóajtó felé mentünk. Beléptünk a kórterembe, és megláttuk a pici kis testet, aminek a tüdejébe már csak egy gép pumpálta a levegőt. A kisbabánk már nincs velünk.

-         Kicsi Johakim – borultam le az ágyra és megfogtam az élettelen kis kezét.

-         Kicsikém – állt Tom az ágytól távolabb, majd a kövér kis könnycsepp végig pásztázta az arcát – Nem… nem… te nem halhatsz meg! Hallottad? – Tom önkívületbe esett. Soha nem hallottam így – Egyszerűen nem és kész, érted? – borult ő is az ágyra és zokogott.

Teljesen magánkívül volt, nem volt ki előtt takargatni az érzéseit. Oda mentem hozzá, és erősen átkaroltam.

-         Szeretünk téged, és majd… majd egyszer, odafent találkozunk… - mondtam sírva.

Ültünk, már nem is sírtunk, csak egymást öleltük. A nővérek lassan mindenegyes gépet lekapcsoltak, majd kimentek a teremből. Még mindig csak ültünk… és csak a csodát vártuk, ami tudjuk: nem jön el soha.

Író: Timy