Az élet fájdalmai / 2.rész - 2. fele
luna-hold 2007.12.28. 21:57
- Akkor ki vagy? – kérdezte Bill.
- Anya, apa, hát nem ismertek meg? – fordult vissza Timyékhez.
Ők csak nézték a lányomat, aki más. Caren megijedt testvérétől és belém kapaszkodott: Anya én félek!
- Én Johakim vagyok! – ahogy ezt kimondta, a ház beleremegett.
- Nem, kicsim, te Trüszi vagy, az én kicsi hercegnőm! – fogta meg a kicsi karját Bill.
- Nem! – üvöltött – Én nem Trüszi vagyok! – a szemei, ha lehetett még vörösebbek lettek.
A kicsi Caren óvatosan lépdelt, a testvérének hitt személyhez:
- Trüszi! Mi a bajod? – sírt a kislány és megfogta Trüszi kezét.
A démon megszállott lányom szeme, vidám barnára változott, és szinte kitört belőle a zokogás, majd üvöltözni kezdett:
- Mennyetek innen, vagy pedig mindenkit meg fog ölni! – rám és az apjára nézett, majd a testvérére – Mennyetek már!
Mintha már érettebb lenne a koránál, úgy beszélt. Timy és Tom csak az ajtóból szemlélték az eseményeket, Timy nagyokat nyeldesve közben.
- Csillagom, nincsen semmi baj, már elment – mondtam, megfogtam a kezét és folytattam volna a mondatot, de hirtelen vöröslő szemei felcsillantak, majd olyan gyorsan el is tűntek.
- Anya, kérlek, meg fog ölni! Mindenkit el akar pusztítani!
- Kicsoda? – lépett Tom közelebb a lányomhoz.
- Hát Johakim! – a névtől visszhangzott a szoba: Johakim!
- Hercegnőm, ne beszélj butaságokat, gyerünk aludni végre – kérlelte az apja, de én éreztem valamit, valamit, amit nem lehet szavakba önteni.
- Caren, kérlek, vidd el anyáékat és Tomékat messzire el innen! Neked meg kell értened! A testvérem vagy!
- Te nem Trüszi vagy… - sírt Caren tovább – Johakim, kérlek, menny innen! Hagyj minket békén! – kelt ki magából.
- De hát mi folyik itt… - beszéltem alig hallhatóan.
A lányom barna szemei megint eltorzultak, és újból méreg vörös szemek vették át helyüket.
- Mindenkit meg ölök!
- Johakim, mi a szüleid vagyunk! – ment oda könnyben úszó szemekkel Timy.
- Meghaltok! Mind egy szálig! – ordította Johakim.
Szemei elváltoztak:
- Anya, könyörgöm, öljetek meg! – zokogott a lányom.
- Nem, erről szó sem lehet! – mondtam neki.
- De, anya, kérlek! Érzem milyen nagy ereje van! Megöl mindenkit! Engem öljetek meg, és akkor Johakim sem lesz többé! – mondta a kicsi lányom és szorosan megölelt – Szeretlek, anya!
- Én is kicsim.
Majd az apjához futott:
- Szeretlek, apa! Bocsássatok meg Johakimnek, őt is csak irányítják!
- Kicsim – küszködött az előtörő könnyeivel Bill – Én is szeretlek kis hercegnőm!
- Caren, - futott oda testvéréhez is – Te vagy a legjobb testvér, akit csak kívánhatna az ember, vigyázz a szüleinkre!
- Trüszi, én úgy szeretlek, ne hagyj itt, könyörgöm!
- Muszáj! Így akár négy ember helyett, hal meg két ember! Érted testvérkém? – átölelte húgát is, majd Timyékhez fordult – Johakim nem ilyen, nem bántana soha senkit! Szeretlek titeket!
Majd visszaballagott az ágy elé ahol állt.
- Fentről fogjuk kísérni az életeteket Johakimmel! Imádlak titeket, de most, muszáj megölnötök! Gyerünk! Mert ha Johakim szelleme visszatér a testembe, akkor már nincs visszaút, elpusztít mindent, ami csak az útjába kerül! Kérlek anya… - rám emelte meleg barna szemeit.
Billel egyszerre bólintottunk. De… én ezt nem tudom megtenni! Képtelen vagyok rá. A földre rogyva zokogtam, Bill állva sírt, a kicsi Caren fel sem fogta, mi történik, Tomék pedig sírva álltak az ajtóban.
- Anya, kérlek! Visszatér! – könnyei végig csorogtak az arcán.
Majd az éjjeliszekrényhez mentem, ahol egy nagydarab kést tároltunk, vész esetére.
- Trüszi, kicsim, nem… ezt nem… - letérdeltem a lány elé.
A kislány pedig lehúzta a pólóját, egészen addig, amíg a szíve helyét el nem érte. Látszott, hogyan dobog kicsi szíve.
- Tedd meg anya! – a szemembe nézett.
Bill mellém térdelt, hercegnője elé. Caren is, közénk térdelt.
- Gyerünk már! – ordított ránk a kislányom, és vörös szemei megint megvillantak egy pillanatra.
- Szeretünk életem! Mindig is szeretni fogunk! Soha nem felejtünk el! – mondtuk Billel, egyszerre majd mindhárman megmarkoltuk a kést.
- Szeretlek! – hangzott utoljára a lányom szájából. Majd a test a földre zuhant, fekete füst szállt ki a kés helyéről.
Mozdulatlanul figyeltük, ahogy lányunk és Johakim, örökre eltűnik az életünkből. Talán nem örökre, hiszen a szívünkbe zártuk őket.
Van olyan, hogy egy élet megment akár százat is, de az az egy élet is hiányozni fog, örökre, mindhalálig!
Író: Luna
|